2014. február 18., kedd

Csecsebecséim, mik kisegítenek a holtidőben

Ezek a mütyűrök készülnek akkor, mikor épp nincs kedvem nagyot, nagyon ütőset, vadállatot, hisztiset, elegánsat vagy "csúúcs"-, "nagyonottvan" - t fűzni :D :D
De éppen ilyenkor szabadulok meg attól az érzéstől, hogy valamilyen elvárásnak meg kell felelnem.
Ilyenkor párosítok össze vad színeket, valósítok meg elképzelhetetlen elképzeléseket.
És mikor egy csokorra való elkészül belőlük, idétlenül vigyorgok neki, rendezgetem őket, riogatom velük a szabályoshoz, hétköznapihoz, nem kirívóhoz, vagy megszokotthoz ragaszkodó embereket...
...gondolom én...
...mert meglepetésemre, ezekből a kis kedvenceimből rövid időn belül egy sem maradt meg nekem, mind gazdára találtak!
Azazhogy végül mégsem olyan meredek egy egy apróság, csak nekem tűnik annak. Lehet én vagyok aki ragaszkodik a megszokásokhoz, és csak meg kell mutatnom őket a világnak, hogy rájöjjek, az izgalmas dolgok az igazán jók :)
Lesz még folytatás!

Teljesen összeolvad a kő színe a környezetével, de nekem kihívás volt megtalálni ezt a színkombinációt, hogy a befoglalás egyben a kő folytatása is legyen.
A kő színe kedvencem, időnként nem könnyű olyan színű befoglalást találnom, amit még nem párosítottam vele :) 
                                               
Adott volt ez a fehér üvegkő.
Használni akartam.
Szeretem az íriszbronz kását, nagyon.
Hogy ne kelljen gondolkodnom, csak fűzhessek, hát nem használtam csak ezt a kettőt.

Aprót, könnyűt, gyorsat akartam, de hogy mégse legyen túl láthatatlan, belevittem egy kis asszimetriát.

Na nekem meredek ennek a fülbevalónak a színtársítása, de a végeredmény tetszik.

A karkötő már visszafogottabbnak készült.

Megnyugtat ha zöld színnel dolgozom, s ha csupa zöld, akkor nem nagy dolog, de ezek az ásványgolyók annyira feldobták az ékszert, hogy azóta már sok ilyen zenészt készítettem, persze kicsit mindig más hangszeren.

Ezt a karkötőt nem a fülétől terveztem, hanem a farkától, a csiszoltak és ásványgolyók voltak először kirakosgatva az asztalomon. Belőlük akartam valamit, bármit, valami szőlőset, almásat, egész gyümölcsöskertet :)

És nem maradt egyedül.

Kicsi pókom igazán gyorsan meglett a rojtlábaival, de közvetlen környezetemben nem sok csodálóra tett szert.
Aztán végül mégis hálót font köré valaki.

Maradékokból készült ez a karkötő, olyan készletkiegészítő darabnak, hogy legyen még valami, ami az asztalt tölti egyik nyári vásáron.
És talán az elsők között talált szerető gazdára.

Nos, bevallom a csalást, ez az egyetlen darab még mindig az én készletemet gyarapítja, az én asztalomat díszíti.
Ez a sárga-türkiz halacska csak a szomszéd csajnak Juditnak tetszik, neki viszont kicsi :D
Nem tudom miért készítettem, még csak nem is az én méretem, de szeretem hordani, ha másért nem, hát jól lehet vele polgárt pukkasztani :)))))))))))))))) 

Így találtak egymásra ismét a maradékok.

Ez a fánk már régóta a tarsolyomban volt, nemnagyon tudtam mit kezdjek vele, aztán ez lett. 

Szabályos matematikai formára vágytam, golyókból...
Fából vaskarikát.

Ez úgy volt...
hogy befoglaltam a gombokat, mert gombok vannak benne.
Aztán kicsit késón rájöttem, hogy bizony eldolgoztam minden cérnát, anélkül, hogy bármilyen akasztót, vagy hurkot fűztem volna nekik, vagy egymáshoz rögzítettem volna.
Utólag kínlódtam össze őket, meg az akasztót rájuk, de mérgemben szár nélkül hagytam :D
Aztán egyszer azt mondta valaki, mi ez? kell nekem!
Haha, minek kell?
Ha teszek rá láncot, akkor a nyakába, de kulcstartónak is jó lesz, ha megoldom.
Na a lánc egyszerűbb volt...

2 megjegyzés:

Zsu írta...

Nagyszerű darabok!

Katalin Dénes írta...

A fából vaskarikát akár mindennap is szivesen hordom.....szóval kösziiiiiiii....