2014. május 14., szerda

"Lenni vagy nem lenni..."



...hogy a klasszikus sorokat idézzem.
Eljött a gyöngyös életemben egy olyan pillanat, amikor teljesen egyszerűen azt mondtam magamnak, ennyi volt! Nincs tovább! Mert belekavarodtam az útvesztőbe, mert pillanatnyilag nem azt jelenti ékszereket készíteni amit eddig, mert lassan az utolsó szem gyöngy, az utolsó kiegészítő, az utolsó dekorációs kellék is szemberöhög és azt mondja, fuss utánam, ha bírsz, hihi.
Gondolom ez mindenki előtt ismerős érzés, tegye az orrára a kezét aki azt mondja vele még sosem fordult elő, hogy fel akarta adni, egy icipicikét sem és meglátja puha az orra.
Nem vagyok nagyon belekeseredve a dologba, csak gondolkodom. Az utóbbi napokban sajnos csak azzal találkoztam, hogy szeretnék ezt, kell az, szükség van amarra, de valahogy az áhított dolog mindig kicsúszott a kezemből, vagy az ára, vagy a szállító, vagy a fizetési eszközök néha túlbonyolítottsága miatt. Pedig nem vagyok teljesen kezdő és aki segít nekem, az az ember sincs egyáltalán elveszve ilyen témában, de napok óta egyhelyben járjuk a táncot. Emellett pedig sajnos a személyes kapcsolataimra is kihatott a dolog, mert folyton csak mérgelődök, veszekszem, feszült vagyok, a billentyűzetet püfölöm, vadászok.
Na és éjszaka olyat álmodtam, ami feltette az i-re a pontot :D Nem akarok ilyen lenni többet!
Nem azért kéne alkotni, hogy éljek, azért kéne élnem, hogy alkothassak, de ez most nem megy.
Ma fűzés helyett inkább főzök.
Annyival viszont tartozom magamnak, hogy még folytassam a blogozást és megmutassam az ide fel nem töltött ékszereimet, hisz már írtam, teljesen nem dőlt össze a világ, csak nehéz megtartani a súlyt.
A "létkérdésen" még gondolkodom...
Íme néhány abból a szerencsésből ami már elkészült:





És jöhet egy kicsi abból ami éltet még, és ami elérhető közelségbe került most , hogy itt élünk ahol...
Elindultunk, hogy megmásszuk felső Ausztria legmagasabb csúcsát, a Dachstein-t.
Már nem volt sok a napból, de a menedékház is ott volt a fejünk felett.
Schiwasser


Lemegy a nap.

Indulunk csúcsot támadni.

Szélfútta, vicces csicsókák bámultak bizalmatlanul :))))
...ami a gleccseren való vasmacskás átkelés után egy kis vasalt úttal folytatódott.
Feljutottunk, de nincsen annyi hely, hogy a többi sikeres csúcsrajutó nélkül fotózkodhassunk :D 
Itt nincsen türelem, tolerancia, tisztelet, ha kell a fejedre, kezedre, köteledre lépnek a többiek, mert vagy sietnek, jobban mint más! vagy annyira fo.nak, hogy egyszerűen azt sem nézik hová teszik a hágóvasas bakancsaikat.
Ilyen a fizetett vezetős, pénzes, szűklátókörű, "vasárnapi hegymászó", akit a vezető vonszol fel a hegyre, aztán másnap elmeséli a munkahelyén, hogy mit csinált hétvégén, ha egyáltalán másnap még fel bír kelni.
A képen az én fejem a hágóvas alatt természetesen csak illusztráció :D...
...ugyanis félórás várakozás után, ami azzal telt, hogy egy csapat egykötélre jutó egylövetű, bizonytalan csúcsraigyekvőre vártunk, úgy döntöttem, hogy más utat választok, és az ösvényt kikerülve másztam le.
Megnéztem hova estem volna bele, ha ne legyen egy igazán hős Manó, aki megfékezi a kicsúszásomat.
Bizony elférnénk benne páran...
Olvadó gleccser.
És még egyszer visszanéztem :)
A végére pedig meglepetésként természetes welness, puha mohaszőnyegen, jéghideg forrásvízben.
A víz itt tör elő a hegy gyomrából, halkan, észrevétlenül, pár méterrel odébb viszont hatalmas vízesésként zúg tovább.
Ilyen nagy vízhozamú forrást még nem láttam soha.









2014. február 18., kedd

Csecsebecséim, mik kisegítenek a holtidőben

Ezek a mütyűrök készülnek akkor, mikor épp nincs kedvem nagyot, nagyon ütőset, vadállatot, hisztiset, elegánsat vagy "csúúcs"-, "nagyonottvan" - t fűzni :D :D
De éppen ilyenkor szabadulok meg attól az érzéstől, hogy valamilyen elvárásnak meg kell felelnem.
Ilyenkor párosítok össze vad színeket, valósítok meg elképzelhetetlen elképzeléseket.
És mikor egy csokorra való elkészül belőlük, idétlenül vigyorgok neki, rendezgetem őket, riogatom velük a szabályoshoz, hétköznapihoz, nem kirívóhoz, vagy megszokotthoz ragaszkodó embereket...
...gondolom én...
...mert meglepetésemre, ezekből a kis kedvenceimből rövid időn belül egy sem maradt meg nekem, mind gazdára találtak!
Azazhogy végül mégsem olyan meredek egy egy apróság, csak nekem tűnik annak. Lehet én vagyok aki ragaszkodik a megszokásokhoz, és csak meg kell mutatnom őket a világnak, hogy rájöjjek, az izgalmas dolgok az igazán jók :)
Lesz még folytatás!

Teljesen összeolvad a kő színe a környezetével, de nekem kihívás volt megtalálni ezt a színkombinációt, hogy a befoglalás egyben a kő folytatása is legyen.
A kő színe kedvencem, időnként nem könnyű olyan színű befoglalást találnom, amit még nem párosítottam vele :) 
                                               
Adott volt ez a fehér üvegkő.
Használni akartam.
Szeretem az íriszbronz kását, nagyon.
Hogy ne kelljen gondolkodnom, csak fűzhessek, hát nem használtam csak ezt a kettőt.

Aprót, könnyűt, gyorsat akartam, de hogy mégse legyen túl láthatatlan, belevittem egy kis asszimetriát.

Na nekem meredek ennek a fülbevalónak a színtársítása, de a végeredmény tetszik.

A karkötő már visszafogottabbnak készült.

Megnyugtat ha zöld színnel dolgozom, s ha csupa zöld, akkor nem nagy dolog, de ezek az ásványgolyók annyira feldobták az ékszert, hogy azóta már sok ilyen zenészt készítettem, persze kicsit mindig más hangszeren.

Ezt a karkötőt nem a fülétől terveztem, hanem a farkától, a csiszoltak és ásványgolyók voltak először kirakosgatva az asztalomon. Belőlük akartam valamit, bármit, valami szőlőset, almásat, egész gyümölcsöskertet :)

És nem maradt egyedül.

Kicsi pókom igazán gyorsan meglett a rojtlábaival, de közvetlen környezetemben nem sok csodálóra tett szert.
Aztán végül mégis hálót font köré valaki.

Maradékokból készült ez a karkötő, olyan készletkiegészítő darabnak, hogy legyen még valami, ami az asztalt tölti egyik nyári vásáron.
És talán az elsők között talált szerető gazdára.

Nos, bevallom a csalást, ez az egyetlen darab még mindig az én készletemet gyarapítja, az én asztalomat díszíti.
Ez a sárga-türkiz halacska csak a szomszéd csajnak Juditnak tetszik, neki viszont kicsi :D
Nem tudom miért készítettem, még csak nem is az én méretem, de szeretem hordani, ha másért nem, hát jól lehet vele polgárt pukkasztani :)))))))))))))))) 

Így találtak egymásra ismét a maradékok.

Ez a fánk már régóta a tarsolyomban volt, nemnagyon tudtam mit kezdjek vele, aztán ez lett. 

Szabályos matematikai formára vágytam, golyókból...
Fából vaskarikát.

Ez úgy volt...
hogy befoglaltam a gombokat, mert gombok vannak benne.
Aztán kicsit késón rájöttem, hogy bizony eldolgoztam minden cérnát, anélkül, hogy bármilyen akasztót, vagy hurkot fűztem volna nekik, vagy egymáshoz rögzítettem volna.
Utólag kínlódtam össze őket, meg az akasztót rájuk, de mérgemben szár nélkül hagytam :D
Aztán egyszer azt mondta valaki, mi ez? kell nekem!
Haha, minek kell?
Ha teszek rá láncot, akkor a nyakába, de kulcstartónak is jó lesz, ha megoldom.
Na a lánc egyszerűbb volt...