| Nos ez nem valami rossz tréfa! Ez maradt... Egy napsütéses délután, egy gyors vihar, egy pillanat, egy villámcsapás, és megtörtént az ami mindig csak "mással" történik, aminek eddig csak külső szemlélője voltam. A lángok martalékává vált a fél életünk, mindössze pár perc alatt dőlt a lángokba négy gazdaság, négy család évtizedekig tartó küzdelme. Hogy miért mutatom meg mindezt? Mert egy délután elég volt ahhoz, hogy végleg felnőjek, és sose mondjam többet, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Mindig jöhet... És még ha lehetetlennek tűnik, akkor is túl kell élni. Elfeledni? Nyugodtan aludni? Nem rémálmodni? Hát az már kérdéses. Idézve valakit: "... eltűnődünk, hogy lehet elviselni ezt. Most már tudom. Az ember él tovább. Csak úgy. A sziv csökönyösen ver és nem engedi, hogy az ember meghaljon. Az ember járkál, beszél, lélegzik, teszi a dolgát, holott odabent egy hatalmas seb mindene..." És egy ilyen borzalomnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy megtudjuk kik vesznek körül. Hihetetlen összefogás eredményeként, az eltelt egy hét alatt remény költözött a szivünkbe. Hála és köszönet mindazoknak, akik az első füstcsiktól, mellettünk álltak és állnak, szellemileg, lelkileg, fizikailag és anyagilag támogattak, támogatnak. Általam soha nem tapasztalt módon fogtak össze ismerősök és ismeretlenek, mondhatom, több száz ember, megmutatták, nincs minden veszve, a szivek mélyén még ott lapul az EMBER. A Jó Isten őrizzen és segitsen mindenkit, és szivemből kivánom, senki ne éljen át hasonlót... |
